Jelenleg megtekinti Alkalmazkodásunk próbatétele, hogyan hozható ki a legtöbb a nehéz élethelyzetben?
Túlélés, rugalmasság

Alkalmazkodásunk próbatétele, hogyan hozható ki a legtöbb a nehéz élethelyzetben?

Talán még soha nem volt ekkora aktualitása a témának mint napjainkban, amikor a kialakult helyzetben emberek millióit fenyegeti az egzisztenciájuk, a munkájuk elvesztése, a teljesen újfajta életre való berendezkedés nem éppen a kényelemről szóló lehetőségével.

Ez az időszak még az ’életképes’ kellően rugalmas emberek túlélési képességeit, kreatív találékonyságát is kellően próbára teheti, de ’a teher alatt nő a pálma’ elavult mondatában mégis csak lehet valami örökérvényű igazság.

A drasztikus változásokon való siránkozás helyett, most kellő időt kaptunk az átállással egy több lábon álló, a változó világ igényeihez mért felkészülésre, mely az önfejlesztés és a tanulás nélkül már szinte lehetetlen. Kétségtelenül a nyakunkon az élet átrendeződése, mely a virtualizált, digitális világba való belépéssel egy újfajta szemléletet és tudást is megkövetel tőlünk, ami a fiataloknak valószínűleg kevésbé okoz majd problémát. Igazán nem lehet könnyű most a szüleinknek, a nagyszülőknek, akik ritka kivétellel, sok esetben csak ámulva figyelik a történéseket.

Megszűntek a távolságok, mert rájöttünk, hogy a 21. században egy laptop és internet segítségével már szinte bárhonnan boldogulunk, mely egy szabadabb életet és kellő flexibilitást adhat.

Ennek minden előnye ellenére, hogy hogyan hat mindez az emberi kapcsolatainkra, az már egy teljesen más kérdést feszeget, melynek aktualitása szintén virágkorát éli e kényszerű izoláció idején.

Tudjuk persze, hogy minden csak átmeneti és idő kérdése, de nem mindegy, hogy mire és hogyan használjuk fel a rendelkezésre álló legnagyobb kincset, az időnket.

A hozzáállásunkon múlik, hogy ha néha meg-meg torpanunk is, milyen szemlélettel viszonyulunk a feje tetejére állt világ kihívásaihoz- melyből okulva, a legjobbat kihozva- fejlődni és alkalmazkodni szeretnénk, vagy egyszerűen csak hagyjuk, hogy az élet megpróbáltatásai kihúzzák a lábunk alól a talajt, a választás joga mindig a miénk.

Az egy életen át való tanulás és az önképzés fontossága időszerűbb mint valaha is volt, bár talán az sem véletlen, hogy az elmúlt években egyre többen kényszerültek a ’több lábon való állásra’, ahogy ezt a felgyorsult, és állandóan változó világ követelte.

Nem véletlen az sem, hogy a 2000-es nagy világvégét ’túlélve’ immár kb. 20 éve, hogy elindult egy, a vidéki, önfenntartó életet népszerűsítő kisebbfajta mozgalom, mely manapság fénykorát éli. Családok tucatjai döntöttek úgy, hogy megelégelve a város zaját egy természetközeli, csendes és nyugodt helyen találják meg a békéjüket, visszatérvén ezzel őseink hagyományához. Úgy vélem, hogy ez a tendencia egyre emelkedőbb lesz, mert látván a gazdaság és a nagyvárosok bénultságát, talán rájöhetünk, hogy a valódi túlélés nem feltétlenül itt keresendő és már a technika is megengedi nekünk, hogy a saját udvarunkról dolgozhassunk.

Igen elgondolkodtató mindez. Én gyermekkoromban rengeteg időt töltöttem vidéken a nagyszülőknél, melynek szeretete azóta is bennem él, de ennek ellenére is imádom a nagyvárosi nyüzsgés lendületét. Mai napig New York és Párizs a kedvenc városaim egyike, de valódi feltöltődést számomra csak a természet közelsége ad.

Mindig is a végletek megtapasztalása hatotta át az életemet, és nem feltétlenül tudnám megmagyarázni, de egy néhány napos szép falusi környezetben való családias lét, sokszor többet ad számomra, mint egy ötcsillagos luxusút a világ bármely pontján, melyben nem egyszer részem volt.

Többek közt ez az egyik oka annak, hogy jelenleg önkéntes ’száműzetésbe’ vonultunk egy gyermekkorom óta számomra oly fontos Tolna megyei kis falucskába, melynél ideálisabb környezetet most elképzelni sem tudnék, ahol a természet adta lehetőségek, a tér, a család elfeledteti most a világ baját. Igazi mesefalu, ahol szinte az idő is megáll, és mintha észrevétlen maradna a jelen helyzete, itt a dombok-völgyek ölelésében.

Hatalmas biciklitúrákat teszek, vagy csak kiülök a dombtetőre, és mintha minden baj elszállna, átadva helyét a friss gondolatoknak, a kellő ihletnek, mely rendkívül jól jön a munkához az íráshoz, vagy épp a festegetéshez.

Nem más ez, mint az a bizonyos életöröm, mely a belvárosban ülve nem feltétlenül járna át, és melyre most mindannyiunknak nagy szüksége lenne.

Az elmúlt években itt is egyre többen vásároltak házat Budapestről, és akik tehetik, ’lemenekültek’ a karantén idejére.

Épp a minap beszélgettünk a barátokkal és a jelen helyzetet taglalva, arra az örökérvényű megállapításra jutottunk, hogy bármit is hozna a jövő, a vidék az, mely változatlanul kellő menedéket nyújthat mindenkinek, ahol igazán még éhen halni sem lehetett soha. Olyan, mintha a talpraesettségünket próbára téve, mintha egyfajta önellátásra is nevelődnénk, hogy minél kevésbe függjünk a gazdaság kiszámíthatatlan ingadozásától, melyből most kellő leckét kapunk.

Persze nem mindenkinek adatik meg a nyaraló, vagy csak a vidéki rokon adta efféle kiváltság, hogy átmenetileg a falusi életet válasszák, mégis úgy hiszem, hogy egyre többen fognak a városból egy élhetőbb élet reményében a vidék felé nyitni, vagy oda visszatérni megpihenni.

Őszintén kívánom, hogy mindannyian a lehető legbékésebb környezetet megteremtve vészelhessük át e történelmileg is rendkívül nehéz és megterhelő heteket, hónapokat.

Vélemény, hozzászólás?