Egy őrült év rejtett üzenete

2020 a bűvös szám, és egyben a bűvölet éve is volt mindannyiunknak. Soha nem tapasztaltunk még ehhez foghatót, és ámbár 2000-re vártuk a nagy világvégét, mindez- a maga nevében- csak 20 év késéssel érkezett meg. A feje tetejére állt minden, eddigi életünk fenekestől felfordult, és tudjuk, hogy soha semmi nem lesz már olyan, mint azelőtt volt.

Mintha valami lett volna már a levegőben és talán egy ideje már érezhető is volt a változás szele, a számtalan találgatás ellenére mégis be kell látni, hogy azért erre mégsem számítottunk, nem voltunk rá kellőképp felkészülve. Persze amennyire egy állítólagos világjárványra felkészülni lehet, valamelyest talán mégis szerencse, hogy nem tudtuk előre mindezt. Elképzelem, mily fenyegetően hatott volna, ha előre sejtettünk volna egy, az egész Világot beborító vírushullámot.

Míg a legtöbben feltehetően nehezen élik meg a drasztikus kényszerváltozást, addig sokunknak mindez hihetetlen gördülékenységgel, magától értetődően működik.

Mondhatni szerencse, hogy én is az utóbbiak közé tartozom, mert kellő rugalmasság– és alkalmazkodóképességgel áldott meg az ég.

Különösen tanulságos év volt ez mindannyiunknak, hiszen hihetetlen gyorsasággal lettünk rákényszerítve a változásra, a talpon maradásra és az új dolgok befogadására. Az első tavaszi sokkszerű leállás, majd az azt követő élet megindulása elhitette velünk, hogy minden a régi kerékvágásban haladhat tovább, majd várhatóan, de mégis annál hirtelenebbül köszöntött ránk egy újabb hulláma a már félig ismertnek, miközben a média tesz róla, hogy nap mint nap testközelből tapasztalhassuk meg az élet törékeny mivoltát.

Az embereken úrrá lett a félelem, ösztönösen félünk az ismeretlen betegség rémétől, a szeretteink és az egzisztenciánk elvesztésétől, az elszigeteltség mindennél jobban súlytó terhétől. Mindez teljesen normális reakció mindaddig, amíg nem ez veszi át az életünk feletti irányítást és határozza meg a mindennapokat.

Feltehetőleg létezik valamiféle vírus, mely akár veszélyes is lehet a legyengült szervezetre, mégis elgondolkodtató, hogy vajon kinek az érdeke lehet az emberekben való, folyamatos félelemkeltés? Miért zúdítja ránk a média a negatív és pánikkeltő hírek sorozatát, és hol a felelőse mindennek?

Köztudott, hogy immár túl sokan élünk e bolygón és valahol szükségszerű egy természetes szelekció és az is sejthető, hogy valahol megérdemelten nehezedik az emberiségre ez a csapás, mégis megannyi elgondolkodtató kérdés merülhet fel mindannyiunkban.

Viszont, ha már nincs ráhatásunk, azaz nem kontrollálhatjuk a kint zajló, fenyegető eseményeket, a saját belső kötelességünk és egyben felelősségünk a káoszban a rendet, a mikrokörnyezetünkben- és nem utolsósorban magunkban megteremteni. Hiszen mi más adhatna erőt egy, éppen a feje tetején álló Világban, mint mi saját magunk? Az a bizonyos belső erő, amelyet a keletiek évszázadok óta hirdetnek, melyet hallomásból, netán-tán azt már gyakorolva mi magunk is megtapasztalhattunk. Vannak rendkívüli helyzetek és pillanatai az életnek, amikor rá kell jönnünk, hogy nincs más út, csak az a mély és belső út, amiért erre a szörnyűségesen csodálatos bolygóra születtünk és amit valamiért, ha másért nem, de a fejlődésünkért mesteri szintre tudunk emelni. Mi más segítene át minket a legnagyobb nehézségek közepette, és mi volt az, melyet őseink, nagyszüleink a háborúkat megélve, kellően felvértezve, teljesen újjáéledve vették tovább az élet nevű, sokszor oly nehéz játék akadályait. Mert valóban nem más ez, mint egyfajta játék, melyet talán nem is érdemes túl komolyan venni, de mely mégis oly illékony és éppen ezért rendkívül egyedi és értékes.

Mert úgy éltünk eddig, mintha nem létezne halál, majd úgy haltak meg már annyian, mintha sosem éltek volna..nincs ennél szomorúbb leírása a nyugati ember élethez való hozzáállásán, de én most hiszem, hogy az ilyen drámai időszakok tökéletesen meg tudják változtatni az ember efféle lomha életszemléletét. Mert miután azt hittük már, hogy mindennek az urai vagyunk, rá kellett jönnünk, hogy mily kicsiny és törékeny porszemei vagyunk a Világmindenség kérlelhetetlen törvényszerűségeiben.

Mint minden rendkívüli időben, az élet szava folyamatosan ott csörgedezik ereinkben, mely által talán egyre inkább kinyílunk a szépség és az apró örömök felé, hiszen már majd elfelejtettük- ezért ideje mindazt újra tanulnunk, hogy valójában mik az élet nagy pillanatai, a többit – mint elavult, vak eszméket, hosszan cipelt felesleges terheket -ideje lenne végre szélnek ereszteni. Hisz, ha majd eljön az idő, biztosan nem ez fog számítani életünk filmjének összegzésekor.

Eljött a pillanat, talán soha máskor nem ennyire időszerű, hogy tanuljunk meg újra élni, adjuk át mindezt a gyermekeinknek, hogy könnyebben vehessék az élet nevű színház keserédes pillanatait.         

Egy sokkal szebb, egészséggel, békével és szeretettel teljes új évet kívánok mindannyiunknak!