Hétköznapi elgyengülések, avagy a ‘kényszerpihi’ előnyei..

Meg kell hagyni, őrült gyorsasággal rohannak a hetek, immár 4 héttel ezelőtt, engem is utolért az influenza jellegű vírus, mely épp egy kedves, egerszalóki baráti kiruccanás után, egy hétfői napra esett.

Meglehet nem segítette a folyamatot, hogy előtte való napon a kinti hidegben, egy szál fürdőruhában lébecoltam a medencék és a szauna között, ami ámbár kellemes élményekkel gazdagított.

Másnap reggelre már az enyhe láz és a velejáró gyengeség kerülgetett, így jobbnak láttam kivenni a napot, illetve attól tartottam, hogy az előttem álló napokat sem fogom megúszni, így átadtam magam -a végtére is nem épp e formában tervezett – mégis jól megérdemelt pihenésnek. 

Egészen furcsa volt, hogy szinte délutánig nem volt kedvem-erőm kikelni az ágyból, aludtam tovább, és még lelkiismeret-furdalásom sem volt emiatt, ami pedig nem jellemző rám.

Hozzáteszem, hogy elsőre jócskán megijedtem, hiszen pontosan néhány napom volt csak péntekig, amikorra is egy nagyobb farsangi mulatságot szerveztünk és tudtam, hogy nincs mese, legkésőbb péntekre csúcsformában kell lennem, így igen erős volt a motiváció a mielőbbi gyógyuláshoz. Ehhez pedig nélkülözhetetlen a pihentető lelassulás, így beletörődtem a mindent elengedés nem mindig könnyű művészetébe, pedig még a hét elejére tervezett randi is halasztódott emiatt.

Immár 4 éve nem voltam beteg – tán illetlenség lett volna ismét a sorból kilógni, míg szinte mindenki dögrováson volt körülöttem, bár a covid ideje alatt is csak egyszer, egy napon keresztül haladt át rajtam valami betegség-féle, mely másnapra szerencsére elillant, ennek ellenére – mindig nehezen viseltem az efféle kényszerpihenőt, és sosem bírtam néhány óránál tovább ágyban maradni.

A kényszerpihi előnyei:

De amint a kezdeti ellenállás megtört és az első nap után, egy egészen más hullámhosszra állva kezdtem belelazulni egy jólesően lelassult üzemmódba.

Sokszor csak ilyenkor jön rá az ember, hogy mennyi felesleges rohanásból állnak napjai, míg egy ilyen kiesés során egészen más perspektívából láthatunk rá az életünkre, a prioritásainkra és hogy valójában mi számít igazán. A 2.-3. naptól már kimondottam élveztem ezt a jóleső, ellazult, pihentető üzemmódot annak ellenére, hogy a céges háttérmunkákat persze nem engedhettem el, de mindennemű, felesleges nyomástól mentesen, sokkal könnyedebben és nyugodtabban vettem az akadályokat, miáltal még a kreativitásom is jobban visszaköszönt.

Túl a napi -néha feleslegesen elaprózott teendőkön, a rohanáson – egy egészen elengedő, mondhatni újjászülető nyugalom veszi át a helyét, melyben könnyebb átlátni a prioritásokat. Egy kívülálló perspektívából, nagyobb éleslátással tűnik fel, h. milyen észrevétlenül is szippantja be az embereket ez a bugyuta rohanás, elaprózódás és minden, ami elveszi a való élet esszenciáját.

Ilyenkor jön rá az ember, hogy nem véletlenek ezek a hosszabb-rövidebb kiesések és e ritka, éles látó pillanatok, melyek rávilágítanak, hogy valójában mi is számít igazán.