Oly rég volt már, nem is emlékszem már pontosan hány évvel ezelőtt lehetett, amikor életemben először, vidéken volt alkalmam testközelből belekóstolni a tai chi-nak nevezett, számomra még teljesen ismeretlen mozgásformába, melyet egy örmény természetgyógyász tartott.
Érdekes, hogy már első alkalommal milyen hatással volt rám ez a finom mozdulatokból álló gyakorlatsor, amiként minden értelmet és egyéb gondolatot félretéve, képes voltam a mozdulattal eggyé válva áramolni abban a megmagyarázhatatlanul lágy valamiben, mely az egész órát jellemezte.
Ettől fogva lelkes tanítványként kezdtem el járni az órákra, majd egy igen hosszú szünetet követően, egy néhány évvel ezelőtti bangkoki tartózkodásom alkalmával, nagy örömömre az Oriental Hotel Spa kínálatában felfedezni véltem ezt a majd elfeledett csodát, így azonnal belevetettem magam a gyakorlás semmihez nem fogható élvezetébe.
Az ott tanító Supol nevű kínai tanáromat később meghívtuk otthonunkba, hogy itt is népszerűsíthesse az ősi tanokat, mert a közös gyakorlások a család egészére is igen jó hatással bírtak.
Persze nem mindenki oly szerencsés, hogy azonnal ráérez erre a lassú és lágy mozgássorra, de a tapasztalat az, hogy egy idő után, még a leghitetlenebbekre is hatással bír a tai chi egész szellemisége.
Oly magától értetődő, könnyed egyszerűséggel áramlik a mozdulatsor, hogy az ember mindennemű erőfeszítés nélkül szinte csak hagyja, hogy a mozdulatok vezessék, átadva magát annak a bizonyos áramlásnak, melyet többféleképpen is hívhatunk.
A tai chi rövid története:
A feljegyzések szerint a tai chi chuan létrejötte a XIII. században, a Sung dinasztia idejében élt Zhang San-Feng-nek köszönhető, aki először kapcsolta össze a belső erőt a harci technikákkal. Egy másik feljegyzés szerint pedig a Wu Dan hegységbeli Shaolin templomban alakult ki ez az egyedülálló harcművészeti technika.
Egy viszont biztos, hogy a XVIII. században már gyors terjedésnek indult, amikor is egy Chen Chang-Xing nevű ember tai chit tanított a rokonainak és néhány kiválasztottnak.
A tai chi lényege:
A kínai harcművészet egyik legkülönlegesebb ága a szó az elnevezése értelmében, mint a ’Legvégső Nagy Ököl’ definíciójával próbálja kifejezni ezt a megnevezhetetlenül egyedi, megfoghatatlan valamit, amit tai chi-nak hívunk.
Mozgásban végzett egyfajta meditációként is jellemezhető gyakorlat az érzékelés és a kapcsolatteremtés művészete, ámbár egyéb harcművészeti stílusokhoz hasonlóan, itt sem elhanyagolható a helyes technika használata.
Mindennek ellenére, itt mégsem a technikán van a hangsúly, hanem ez esetben, az egyetemes energia, a ’chi’ használatára helyeződik a főszerep.
Az egyéb, elsősorban az izom erejére építő, ún. külső harcművészeti technikákkal ellentétben, itt az univerzális erő előhívásán és fejlesztésén keresztül viszi közelebb a gyakorlót a belső erő fejlesztése által -egy eddig talán nem is érzékelt, megnyíló dimenzió felé.
Szellemiségét tekintve, leginkább az ősi taoista filozófia részét képező, a talán már oly sokszor hangoztatott ’yin és yang,’ mint az univerzum egészét átjáró, két ellenpólusú erő örök kölcsönhatásának eredménye.
Ez a szellemi útként is definiálható önvédelmi ág végcélját tekintve a test és szellem egészségének, a harmónia– és a lelki fejlődésnek egy igen nagyra becsült ágazata, mely szinte bárki számára ajánlott, Nyugaton is egyre nagyobb népszerűségnek örvendő mozgásforma, melyet kortól függetlenül, soha nem késő elkezdeni.
A test-lélek-szellem hármasának igazi harmóniáját megcélzó mozdulatok egy valódi, semmihez nem fogható spirituális utazásra hívja az embert, amelyre ha egyszer rátér valaki, soha többé nem akar már visszafordulni.
Hol érdemes elkezdeni? Te próbáltad már?