Mikor látjuk újra egymást?

Az élet csupa elválások és -ideális esetben- újratalálkozások sorozata, éppen ezért sem hagyható figyelmen kívül e napjainkat még inkább meghatározó tény, melyben akár családok és egymásnak sokat jelentő emberek kénytelenek elkülönülten átvészelni e vészterhes időket, melyre szinte emberemlékezet óta nem volt példa.

Kinek az óvatosság, kinek pedig a kényszerítő szükség, netán az országhatárok, melyek határozatlan időre elválasztanak minket egymástól, miközben alattomosan ólálkodik körülöttünk a lehetséges halál gondolata, az élet törékenységének láthatatlan hálója.

Az egzisztenciális félelmeken kívül az érzelmi-lelki hiányból eredő nehézségekkel talán még nehezebb szembe néznünk és elfogadni azt, hogy akár hosszabb ideig nem láthatjuk viszont a számunkra legkedvesebbeket.

Az én helyzetemben a gyermekeim hiánya az, mely a legelviselhetetlenebb jelenleg, mert két országhatár választ el minket egymástól.

Ezért a minap jutott eszembe, hogy életemben először létrehozzak a Fb oldalon egy ’Távol egymástól’ csoportot, ahol hasonló, mégis egyéni megéléseket oszthatunk meg egymással, kellő erővel és hittel fűszerezve, hogy átsegíthessük egymást a nehéz pillanatokon.

Noha sosem volt bár könnyű az élet, de embert próbáló idők ezek, és talán épp az alattomos bizonytalansága miatt azok.

Felmenőink a frontvonalon küzdöttek, háborúkat éltek túl, míg a mai elpuhult embert egy kényelmes házi karantén is jócskán megvisel. Természetesen nem tudjuk kiiktatni a külső tényezőket, mégis azt mondom, hogy nem szabadna engednünk, hogy a kívülről érkező hatások felülkerekedjen rajtunk, avagy leginkább a mi belső interpretációnkon, avagy a saját világunkban kialakított, élethez való hozzáálláson múlik.

A Buddhista Főiskolán eltöltött időket idézve, amint kedvenc tanárom a szánkhja jóga filozófiáját tanította, mely szerint minden az egyéni tudat kivetülésének eredménye, mely szerint kizárólag csak rajtunk áll, hogy mily módon látjuk a dolgokat.

Talán soha ezidáig nem voltunk ennyire tisztában parányi mivoltunkkal, sebezhetőségünkkel és az egészség értéke felbecsülhetetlenebbé vált, mint valaha.

El kell ismerni, hogy porszemek vagyunk valahol a makrokozmosz belsejében, egy újabbnál újabb meglepetésekkel szolgáló Föld nevű bolygón, és amikor már azt hittük, hogy mindent uralhatunk, a történelem rejtélyes módon, mintegy önmagát ismételve közbeszólt, és megálljt parancsolt az emberi önkényuralomnak.

Számtalan jelet kaptunk már, hogy ez ily módon tarthatatlan, rossz az irány amerre tartunk -és egy tucat felvilágosult elme kivételével- vakon folytattuk a civilizációval járó környezeti és önpusztításunkat.

Süket fülekre találtak a klímaváltozás vészjósló jelei, az egyre sűrűsödő földrengések, árvízek, tűzvész és egyéb ’kiáltások’, melyből nem tanultunk, csak őrült ütemben robogtunk a civilizáció sodrásában.

Ennek eredményeként megkaptuk a várható jutalmat, mely az önös érdek, a hatalomvágy és a harácsolás eredményeként a fogyasztói társadalom következménye.

Utolért minket a realitás szele és a végzet, mely elkerülhetetlenül várt ránk.

Jelenleg a sötétben, vakon tapogatózva találgathatjuk az igazságot, keressük a miérteket, de ha netán mindez mégis egy gazdasági háború lenne, akár egy ’intelligens’ vírussal, a következmények tekintetében ennek nincs már túl nagy jelentősége.

Annak viszont annál inkább, hogy mit kezdünk a hirtelen gyökerestül felforgatott életünkkel, hiszen amin változtatni nem tudunk, azon hosszan rágódni sem érdemes, így minden életképes egyén az eddig tán nem alkalmazott túlélési stratégiáit gyakorolhatja.

Szerencsések azok, akiknek a kezdeti sokk után is könnyen megy az új helyzethez való alkalmazkodás, akik kellő rugalmassággal, találékonysággal és belátással élik meg a jelen fenyegető bizonytalanságát és akik hiszik, hogy minden nehézség ellenére egy sokkal élhetőbb, emberibb jövő felé tartunk.

Talán közhely ha ezt hangoztatom, de minden nehézségnek megvan a maga pozitívuma, így nem árt ha meglátjuk, hogy mily módon tisztult meg a levegő még a nagyvárosokban, a tengerek, az égbolt, mert a természet visszaveszi azt, ami az övé, hogy minket továbbra is éltethessen.

Bármely nehéz hetek is ezek, de a családok esélyt kapnak arra, visszakapják egymást, a gyermekek a szüleiket, de talán a háziállatoknak jött el csak végre az igazi kánaán..

Ilyen az, amikor leomlanak a falak, utolér minket a szembenézés igazsága, az értékrendek válsága, mely annak egy valódibb megtalálására sarkallhat mindannyiunkat.