Mitől értéktelenednek el emberi kapcsolataink?

A téma mindenkor aktuális, örökzöld volta talán az egyik legfontosabb tényezője az életünknek még e kényszerű elkülönülés idején is, amelyet immár másfél hónapja élünk.

Karantén, száműzetés, magányos, elfeledett generációk, kettészakadt családok, 21. századi ’scifi’ lett az eddig sem mindig könnyű, rohanó mindennapokból.

Virtualitás ide-oda, visszavonultságban eltöltött, lecsendesedett időkben talán jobban ráeszmélünk a valódi találkozások, az emberi viszonyaink, és a közösen eltöltött idő életünkhöz hozzáadott értékére.

Az eltérő, belső családi kötődéseinken kívül a barátság és a szerelem az, ami teljesebbé teszi az életet, mely nélkül talán kevés értelmet nyerne minden más, ami minket körülvesz.

Mindig megmosolygom a mondást, mely szerint ’Isten azért adta a barátokat, hogy el tudjuk viselni a családot’, hiszen az előbbi esetében él csak a szabad választásunk joga.

Féligazsága ellenére is mindennél fontosabbnak és nagyszerű dolognak tartom a család egységét, mely minden kihívásával együtt az egyik legnagyobb biztonságot adó háttérországunk lehet.

A jelen körülményeknek köszönhetően egyértelműen nagy megpróbáltatásnak vannak kitéve az eddig csekély időt együtt töltő családok, ahol a gyermekek mellett a ’home office’ terheit is menedzselni kell, mígnem művész és író barátaim mindennapjai szinte mit sem változtak az elmúlt hetekben.

Rendkívüli módon együtt érzek a jelenleg lakásokba zárt családokkal, mígnem szerencsére sok pozitívumot hallok az átmenetileg vidékre költöző famíliák gyermekei felől, amint például az eddig visszahúzódó, kedvetlen nagyvárosi kisfiú igazi, kirobbanóan életteli gyermekké vált.

Mindegyik megérne egy külön fejezetet, de jelenleg a mai férfi-nő találkozások minősége foglalkoztat leginkább, éppen az, mellyel a legtöbbet szembesültem mostanság.

Nem kedvelem a szót, de mégsem találtam rá jobb szinonimát e férfi-női kötelékre, így marad elcsépelt szóval kifejezve: rövidke szünetek kivételével már egésze ifjúkorom óta párkapcsolatban élek, melyekből tán tanultam is az elmúlt hosszú évek alatt, mégis érnek még meglepetések.

Elmondható, hogy általában tartalmas, hosszúnak mondható kapcsolatok vannak a hátam mögött és ámbár a jelenem egy egészen különleges és egyedi szituációt hozott magával, valahol mégis egy mély és tartalmas köteléken alapul.

Életem eddigi szerelmei is mindig értéken alapultak és bár nem vallom magam konzervatívnak, de esetünkben ezidáig nagyszerűen működtek a hagyományos férfi-női szerepek.

A legaggasztóbb számomra mégis az, hogy mennyire nem találják saját nemi szerepeiket a mai generációk, mely már az elődeiket is valamelyest megfertőzte.

Sosem volt bár egyszerű a dolgunk, de mégis úgy látom, amint a nőknek, úgy a férfiaknak sincs könnyű dolguk manapság, hiszen egy feje tetejére állt világ magára hagyott gyermekei vagyunk, akik igyekeznek lépést tartani a hirtelen ránk szakadó változással, trendekkel.

Ahogy nem tudtunk anno mit kezdeni a szexuális tabukkal, legalább akkora gondot okozott ez a hirtelen nyakunkba hullott, értéket vesztett szabadosság, melyben épp a lényeg az ami elvész, ahol a szexualitás misztériuma, annak szentsége látja kárát, amitől tudat alatt talán a legtöbbet szenvedünk.

Elkényelmesedett, uniformalizálódott világunkban szinte már semmi nem szent, minden oly könnyen elérhetővé és mindennapivá fajult, hogy úgy érzem, mintha irányunkat veszítenénk.

Amíg a média és az amerikai limonádé filmtrendek a másik nemmel való szüntelen harcot, rivalizálást, a szingli létformát, az üres élvhajhászást, vagy a virtuális kapcsolatokat élteti, addig nincs min csodálkozni a sok elmagányosodottan bolyongó emberen.

Mindez persze nem más, mint manipuláció, hiszen egy boldogtalan társadalom a hiányállapotából adódóan irányíthatóbb és korlátlan termékfogyasztóvá válik.

• 

Kellő értékrend, háttér és emberi tartás hiányában, megfertőzhet minket az új világtrend, melynek könnyen áldozataivá válhatunk.

Már az egészen fiatalok is egyre felelőtlenebbül bonyolódnak bele méltatlan szexuális kapcsolatokba, amiben akár életre szóló sérüléseket szerezhetnek.

Nem beszélve az egyedül élni képtelen, kétségbeesetten kereső kapcsolatfüggőkről, akik számomra érthetetlenek, mert hiszem, hogy csak egy kiteljesedett, önmagával és a saját világában jól lévő ember tud csak igazán a társához kapcsolódni.

Bevallom, hogy őszintén együtt érzek a férfiakkal, akik általában a hagyományos, erős férfi szerepet elhagyni kényszerülve egyre kevésbé érzik otthon magukat a nagyvárosi léttel járó felgyorsult, technokrata világban.

Emellett sajnálom a nőket, akik szintén egy hatalmas nyomásnak vannak kitéve, ahol egyszerre több szinten kellene megfelelniük, ahogy átvették a szerepet a férfiaktól.

Nagy a felelősségünk nőként abban, hogy ennyire nem kapjuk meg a férfiaktól amit elvárnánk, hiszen jócskán részesei vagyunk egymás ’idomításában’.

Elférfiasodott hölgyek és elpuhult férfiak kerülgetik gyanakodva egymást, akik tán nem is értik, hogy mi az oka annak, hogy nem találják a közös nyelvüket.

Lehet persze egymást hibáztatni, hiszen az ok-okozat törvénye révén minden összefügg egymással, de talán érdemesebb lenne a különböző hatások és a ránk nehezedő manipuláció mögé betekintve hátrébb lépni és észrevenni, hogy hogyan tudnánk e félresiklott helyzeten valamelyest javítani.

Azt hiszem, hogy a hagyományos – de nem elavult- szerepeink működhetnek a modern életünkben, hiszen e fenekestől felfordult világban, kötelességünk lenne megőrizni mindent, ami érték.

Önazonosságunk megtalálásával a legfontosabb legyen az ember, az egyén és egymás tisztelete, mely nélkül nem lehet elindulni az úton, melyre mindannyian vágyunk.   

Ezáltal hatalmas a felelősségünk abban, hogy milyen magot ültetünk el a jövendő generációknak, és a gyermekeinknek.

Mindezt egyénileg, a természettől és az elődeinktől tanulván, a lelkünkhöz is közelálló férfi-női szerepek azok, melyek hozzásegítenek egy kiteljesedett, tartalmasabb magán- és családi élet kialakításához.