Társadalmi elvárások, avagy mentsük meg a férfiakat.?

Jó ideje foglalkoztat egy fontos – sajnos inkább valós, mint vélt társadalmi probléma, mely persze mindkét nemet, de ez esetben elsősorban a férfiakat érinti.

Ha csak a Közép-Kelet Európai halandósági statisztikát vesszük figyelembe, mely köztudottan a férfiak javára billen el a korai halálozások terén és jócskán a fejlettebb országok alatt marad, így azt hiszem, ideje egy kissé a dolgok mögé nézni, hogy mi az oka e szomorú tendenciának.

A problematika nyilván összetett, a gazdasági-edukációs problémák és az egészségügyi ellátáson, genetikán innen és túl, van valami egészen nyilvánvaló, melyről sajnos még mindig igen kevés szó esik.

Ez pedig nem más, mint az a társadalmi nyomás és lelki teher, mely sajnos igazából egyik nemet sem készíti fel a későbbi való életre és annak kihívásaira, így a felnőttség labirintusában oly sokan – nemtől és kortól függetlenül- elveszve bolyonganak, miáltal nem hogy egymást, de még a saját megpróbáltatásaikat sem képesek kellő módon kezelni.

A férfiakat illetően pedig különösen van miért aggódnunk, hiszen ők azok, akikre a legnehezebb teher hárul már kora gyerekkoruktól kezdve, amikor többnyire egy buta, megrögzött, valótlan fiú-férfiképet hitetnek el velük, mellyel végül elérik, hogy szerencsétlenek ne merjék -tudják a való érzéseiket kimutatni, hiszen egy fiú-férfi nem sírhat ugyebár.?

Mindez túlnyomórészt az idősebb generációk sajátja, de még mindig igen erőteljesen érezhető ennek utóhatása.

Nem beszélve arról, hogy míg a lányok egy kellően jó parti megnyerésére vannak nevelve

– melynek terhe nem kevésbé terheli az erősebbik nemet, hiszen ők volnának kénytelen a sokszor félrenevelt leányzó- és annak családjának is eleget tenni.

Mindez pedig nem másba, mint túlhajszoltságba, munkamániába és egyéb egészségügyi-családi problémákba, vagy függőségekbe vezeti azt, aki nem képes átlátni és a megfelelő módon kezelni e láthatatlanul hamis nyomást.

Nem elég, hogy szerencsétlen fiúk már idő előtt az érzelmi kommunikációval és a kellő önkifejezés hiányától feszülhetnek, ami még egy családfő-létfenntartó szereppel társul, mellyel lássuk be, nem oly könnyű megbirkózni – főként úgy, ha nincs hozzá eszköztár, vagy akár még fel sincs ismerve a probléma oka.

Hihetetlen magas elvárásokkal kell szembesülniük -mely persze a nőket sem kíméli- de egészében az a tapasztalat, hogy az érzelmi megnyilvánulások és a nyitottság terén mintha mi nők, valamivel könnyebben tudnánk feldolgozni a lelki eredetű gondjainkat -ha csak a hosszas baráti csevejekre, vagy a terápiákra gondolok, ahová többnyire sajnos szintén nők fordulnak.

Ideje hát elindítani a változást, a figyelmet és a segítséget, mely elsősorban a nők feladata volna, hogy kellő megértéssel, türelemmel és gondoskodással forduljunk feléjük, akik sokszor magukba fojtva és elhagyatottan sínylik meg ezeket az egyébként kezelhető és megváltoztatható folyamatokat.

Vegyük hát észre és tudassuk velük, hogy nincsenek egyedül, ránk számíthatnak, hiszen a közös, egymást támogató gyógyulásban van egy egész jövő generáció sorsa. Mutassuk meg, hogy szebben, könnyebben és örömtelibben is lehet élni, nem kell magunkra erőltetni mindenféle ránk aggatott, elavult szerepet, mely soha nem is volt a miénk.

Az alábbi beszédes idézettel zárnám a sorokat, melyben benne van a lényeg:

“Szeressük jobban a férfiakat!

Valahol a társadalmi elvárások és a személyes vágyak között sok férfi csendben cipeli azokat a terheket, amelyeket nem tud, vagy talán nem is mer megosztani másokkal.

Ezért ma arról szeretnék beszélni, hogy a férfiak – éppen úgy, ahogy vannak – miért érdemelnek több szeretetet.

Mi, férfiak, már így is kemények vagyunk önmagunkkal, különösen, ha a kapcsolatainkról van szó.

Sokszor fogalmunk sincs, mit csinálunk. Csak próbálunk kapaszkodni az élet vad hullámvasútjába, amely újra és újra ki akar dobni minket a nyeregből.

De ezt soha nem vallanánk be.

Legbelül mindannyian jó férfiak akarunk lenni, de gyakran elbizonytalanodunk, mert nem mindig értjük, hogyan is kellene ezt a kapcsolat dolgot „jól csinálni.”

És ritkán kapunk megerősítést ahhoz, hogy a bizonytalanságaink és küzdelmeink ellenére is tartsunk ki.

Amit viszont annál gyakrabban hallunk (vagy legalábbis így fordítjuk le magunknak):

“Rosszul csinálod.”

“Nem teszel boldoggá.”

“Nem vagyok elégedett veled.”

“Ezt másképp kellene csinálnod.”

“Nem törődsz velem.”

A keménységünk és ellenállásunk mögött sokan vágyunk arra, hogy lássanak és megértsenek minket. De ott az a kimondatlan félelem, hogy ha sebezhetőnek mutatkozunk, azt gyengeségnek fogják látni.

Pedig ha egy férfinak biztonságos teret adsz arra, hogy önmaga legyen, akkor előtted áll majd egy szív, amely tele van szeretettel, fájdalommal, reményekkel és álmokkal.

Szeretnünk kell a férfiakat az erőfeszítéseikért, bármilyen tökéletlenek is legyenek. Legyen szó arról, hogy jobb társ, jelen lévő apa vagy megbízható barát próbál lenni – nagyon sok férfi próbálkozik.

Szeretnünk kell a férfiakat a csendes erejükért – azért a fajta kitartásért, amely sokszor észrevétlen marad. Ott van az apa, aki csendben túlórázik, hogy biztosítsa a családja jólétét. A testvér, aki mindent félredob, hogy ott legyen melletted, amikor szükséged van rá. A barát, aki esetlen tanácsot ad, de csak azért, mert segíteni akar, még ha nem is mindig találja a megfelelő szavakat.

Szeretnünk kell a férfiakat a bonyolultságukért. A férfiak többek annál, mint amilyen szerepeket a társadalom rájuk oszt. Mélyen tudnak érezni, sokoldalúan tudnak gondolkodni, és igen, fájdalmat is éreznek – gyakran csendben.

Szeretnünk kell a férfiakat a férfiasságukért is. Mert nem nők férfitestben, és ezt nem is várhatjuk el tőlük.

Ha a férfiasságot kedvességgel és alázattal öleljük magunkhoz, akkor az hatalmas, pozitív erővé válhat – amelyet az integritás, a nagylelkűség és az elkötelezettség táplál.

A férfiakat szeretni a férfiasságukért azt jelenti, hogy tiszteljük azt, amit a legjobb formájában képviselhet.

A férfiak szeretete nem jelenti azt, hogy mentegetjük a rossz viselkedést, vagy figyelmen kívül hagyjuk a kettős mércét, ahol létezik.

Azt viszont igenis jelenti, hogy együttérzést gyakorolunk ott, ahol mások ítélkeznek, kíváncsiságot ott, ahol félreértések vannak, és kegyelmet ott, ahol küzdelem zajlik.

Ha azt akarjuk, hogy a férfiak teljes szívvel jelen legyenek önmaguk és mások számára, akkor szeretve kell érezniük magukat – nem azért, amit tesznek, hanem azért, akik ők valójában.

Ezért szeresd a férfiakat az életedben egy kicsit hangosabban! Dicsérd meg őket!Hallgasd meg őket! Mondd nekik, hogy jól csinálják!

Emlékeztesd őket, hogy nem kell mindent egyedül cipelniük!

Mert ha igazán szeretsz egy férfit, ha valóban szereted – akkor segítesz neki azzá válni, aki mindig is lehetett volna. És ez a szeretet az, ami végső soron megváltoztatja a világot.

És minden férfinak, aki ezt olvassa:

Te megérdemled a szeretetet. Úgy, ahogy vagy!

Ez a te tered, hogy megszólalj! Mit tennél még hozzá?”

/Bas Waijers Baumann/