A múlt héten egy hirtelen elhatározással úgy döntöttem, hogy elérkezett az idő, hogy végre kipróbáljam azt a bűvös – nem túlzottan csalogató- 3 napos vízböjt-kúrát, melyre mindeddig valahogy nem vitt rá a lélek.
Korábban persze böjtöltem már 7- 10 napokat is, melyben mindig volt valami -mentőövként használatos- friss gyümölcs és zöldséglé is, mely garantált energiát adott.
Az életemben történt nem kis változások és az újévi megújulás is jócskán benne volt-e spontán döntésben, így aki még nem próbálta volna, megosztom e 3 nap minden tapasztalatát, hogy nálam hogyan zajlott e folyamat.
Vízböjt
1.nap:
A hétvégét rászánva, már pénteki napon indult a kúra, ami munkanap révén, jövés-menéssel telt és természetesen rengeteg víz volt nálam tartalékban, amit szorgalmasan iszogattam az egyébként erre a célra a legkitűnőbb minőségű kangen vizet.

2. nap:
Szombat reggel a szokásos meleg citromos vizet természetesen nem hagytam ki, mely kellően jól indította az amúgy, majd 10 óra mély és pihentető alvás után a napot.
Nem mondom, hogy könnyű volt számomra a reggeli ágyból való kikászálódás, úgy éreztem, hogy szívem szerint végig aludnám ezt a hétvégét, de persze erőt vettem magamon és a szokásos reggeli izzasztó gyakorlatokat kihagyva, elmentünk egy jó nagy erdei sétára, ami klasszul feltöltött és immár sokkal energikusabban folyt a nap további része.
Pihentető elvonulásomban elhatároztam, hogy kreatív szellemi munkával töltöm a nap hátralévő részét, mely aktualitása és hasznán kívül, igazán jó figyelemelterelőnek bizonyult.
Este 7-kor már vidáman konstatáltam, hogy túl vagyok az első 48 órán, így már kétségem nem volt afelől, hogy meglesz az a bűvös 72 óra is.
De azért adtam magamnak egy kis kibúvót és arra gondoltam, hogy ha netán valami miatt mégsem bírnám tovább, akkor már ezzel a két nappal is igen jót tettem a test-lélek-szellem hármasának, szóval nincs miért aggódni.
3. nap:
Egy hatalmas, mély alvás után ismét oly nehezen húztam ki magam az ágyikóból, de a szokásos reggeli ugrálás helyett inkább elvonszoltam magam egy nagy, másfél órás természeti sétára, ahová -biztonsági tartalékként- vittem magammal egy kis üveg gyümölcslevet arra az esetre, ha netán leesne a vércukorszint, mely hál Istennek végül nem következett be.
A természet megnyugtató közelségében való bandukolás persze csodásan hatott annak ellenére, hogy rám legkevésbé jellemző az extrém lassú, nyugdíjas tempó ami kívülről látva, igen mulatságosnak tűnhetett.
Visszatérvén a szokásosnál jóval hatékonyabban, fókuszáltan tudtam végezni a munkámat, így igen jól haladtam az eddig rám váró háttérfeladataimmal, tervezéssel stb, amiért jóleső elégedettség töltötte el a lelkemet.

Néhány bennfentessel megosztottam az utolsó óráimat, mert jól jön egy kis támogatás is ilyenkor.
Miközben egy nagyon kedves barátnőmmel folytatott igen hosszas telefonbeszélgetés végén egyszer csak azon kaptam magam, hogy elszállt az idő és letelt a kúra 72. órája is, melynek örömére egy tápláló és igen finom mézes italt készítettem magamnak.
Teljesen elvarázsolt és új életre keltett az íze, el sem tudom mondani, hogy micsoda élvezettel kortyolgattam, mintha egy minden receptorra ható ízorgiában lenne részem, valóságos örömmámor volt számomra.
Ennek örömére úgy döntöttem, hogy egy könnyű rukkola-salátát immár engedélyezek magamnak, mintegy megünnepelve eme megvonás utáni újjáéledésemet, az új ént, aki a határait feszegetve, kíváncsi volt a saját korlátai, karaktere és fegyelmének erejére.
A ’csatát’ ezúttal megnyertem, mert tudtam, hogy ha valamit egyszer a fejembe veszek, attól semmi nincs ami eltéríthetne, így a legjobb hír az, hogy ismét győzedelmeskedtem önmagam felett, mely hihetetlen erőt, önbizalmat és hitet adott. E számomra inkább lelki gyakorlat minden ebbéli hatása mellett, hihetetlen megnyugvást, letisztultságot, összpontosítást és erőt adott, hogy a létező legteljesebb önmagamként, akadályt nem ismerve vághassak neki az előttem álló évnek.