A sors úgy hozta, hogy idén egy újabb különleges művészi elvonulóhelyre vitt az utam, ami nem máshová, mint egy Isten háta mögötti kis csodafaluba, Somogyfajszra vezetett.
Sokat hallottam már e csodahelyről és az ott létesült, immár több mint 20 éve, az alkotóművészek számára megrendezett ’Szent Liget’ Művésztelepről és igen örültem, amikor egy kedves barátom -aki nem más, mint a neves festőművész- Varga-Amár László meghívására úgy döntöttem, hogy itt az ideje, hogy végre meglátogassam az aktívan tevékenykedő, nem kis alkotókat, illetve, hogy jómagam is belefeledkezzem újra – a sajnos már majd elfeledett, alkotói örömekbe.
Már a kora délutáni órákban, ragyogó napsütésben indultunk a városi nyüzsgésből a Dél-Nyugat Dunántúl irányába, várva az előttünk álló kalandos napokat.
Az autópályáról letérve, egy darabig a Balaton part mentén haladva, csodás útvonalon haladtunk, míg Fonyód magasságában tértünk le az egyre távolodó, vadregényes tájban haladó falvak mentén lévő útra, hogy a Fővárostól 2 órányi út után, végre ráleljünk a kis mesebirodalomra.
A Somogyfajszi Kund Kastély:
Egy szinte elfeledett kis faluban kanyarodtunk le egy nagy fehér kúria parkjába, ami pedig nem más, mint a Kund kastély, ahol a többiek már a helyszínen vártak.
Már akkor tudtam, hogy nem mindennapi helyen járunk és szinte azonnal átjárta a lelkem az a bizonyos megmagyarázhatatlan nyugalom, amit szinte csak az érintetlen vidéken érezhet az ember és várakozó izgalommal tekintettem az előttünk álló napokra.
Volt szerencsém az egyik legtágasabb szobába bepakolni, örömmel konstatálva, hogy a tábori hangulat ellenére, ezúttal nincs szobatársam.
Gyermeki kíváncsisággal jártuk körbe az épületet a nagy faajtókon túl, a hosszú folyosókon és lépcsőkön át vezető emeleti szobák, a tágas terek, valódi időutazóként bolyongtam a térben, ahol valósággal megállt az idő.
A nagy szalon végében lévő étkezőben lévő hatalmas cserépkályhában ropogott a tűz, meghitt, különleges hangulattal árasztva el a teret.
Mindezek után nem állhattam meg, hogy ne induljak egy nagy sétára és fedezzem fel a környéket a hatalmas ősfákkal ölelt környezetben, nekivágva hát az erdőnek, ahol nem is oly távol, egy nagy szürke marha állományba botlottam, akik rezzenéstelenül észlelték érkezésemet és mereven bámulva kérődztek tovább, onnan nem messze, pedig rackajuhok legelésztek. Egy tó és egy elvarázsolt kis kunyhó is az utamba került és egy patakon átvezető hídon keresztül tértem vissza a vacsorára, ami igen kellemesen telt a pattogó tűz közelében, kellemes, sziporkázó beszélgetések közepette.
Mint megtudtam, hogy Fekete István gyermek- és fiatalkorának egyik jelentős helyszíne e táj, melyben a híres és hatalmas, 132 m magas, Badányi kőrisfa magasodik évszázadok óta, mely a ’Hajnal Badányban’ című regényét is ihlette.
Talán a hely szelleme teszi, hogy itt oly kellemes, belső békével tér nyugovóra az ember, örömmel várva a másnapot, hogy még többet fedezhessen fel a helyi csodákból és nem utolsósorban a művészekből, akik szinte egytől-egyig, komoly alkotónak számítanak.
Másnap reggel egy 3 napon át tartó, októberi esőre ébredhettünk, mely nem szegte kedvünk, hiszen annál több idő jutott alkotni és egymást megismerni – ámbár jómagam idén nem igazán jeleskedtem az alkotásban sajnos- mert közben -így a távolból is tartanom kellett a frontot a munkámat illetően.
Az első esőmentes napon a természetbe végre kiszabadulva, hatalmas sétára hívott az erdő, ahol egy valódi gomba-paradicsomba botlottam, hatalmas, szebbnél szebb gombák tárultak elém, melyet nem lehetett magukra hagyni, így visszafelé majd eltévedve, esernyő méretű gombáimmal tértem vissza a vacsorára való csodákkal, ahol mindig csodás vendéglátásban volt részünk.
Mire észbe kaptunk, téren és időn kívüli létezésünk a végéhez közeledett, véget vetvén a gondtalan napoknak, hogy az őrült külvilág szele újra beszippanthasson mindannyiunkat.
Hálával tartozom a bizalomért, hogy szimpla fotósként, nagy alkotók társaságában tölthettem e néhány, önfeledt napot.