Ismét elérkezett az évnek az a különleges időszaka, amikor abban a kiváltságban lehetett részem, hogy néhány neves művésszel együtt, ismét a sümegi művésztábor vendége lehettem az elmúlt héten.
Immár ez a negyedik alkalom idén, hogy részese voltam ennek a különösen elvarázsolt egy hétnek, ahol a világ zajából kiszakadva egy kicsit megpihenve, rendkívüli társaságban adhatjuk át magunkat az önfeledt alkotásnak.
A szekszárdi szüreti hétvége után, vasárnap esti megérkezéssel értünk a híres Vár tövében lévő -anno papi lovardaként funkcionáló- néhány hektáros területen fekvő, jókora istállóval ellátott Czapári-birtokra, ahol valósággal megállt az idő, mintha néhány évszázaddal korábban kalandoznánk.
Sümegi alkotótábor:
Az első közös vacsora és koccintás után leírhatatlan élmény az istálló felett lévő főépülettől a házikónkig vezető út, a mesébe illő csillagos égbolt alatt elsétálni, mintha a Puszta közepébe csöppentünk volna, oly ritka alkalom fényszennyezéstől mentesen, ily tisztán érzékelni a felettünk elterülő, gigantikus Univerzumot.
Egy hatalmas alvás után másnap pedig a hegygerincen át, az erdőn keresztül a szomszéd faluba, Csabrendekre vitt az utam, ahol festő barátommal a falu felett álló templom tövében foghattunk neki a mázolgatásnak.
A tájtól elvonatkoztatva, egy egészen más jellegű képet álmodtam meg, melyben lévő hal motívum, már régóta vonzott.
Kissé el is szégyelltem magam, hogy egy teljes év ecsetkihagyás után ide kell utazzak ahhoz, hogy egy nyomorult halat megfessek, mely szinte siralmasnak mondható.. no ebből is látszik, mily hatással van ránk a környezet, és hogy időnként valóban különleges helyekre kell eljutni ahhoz, hogy meginduljon az a belső valami, melyet az otthoni mindennapok nem feltétlenül tárnak elénk.
Mentségemre szolgáljon, hogy az elmúlt esztendőben oly sok nehéz év után, végre egy ígéretesen induló, felfelé ívelő vállalkozást indítottam, mely nem kevés időt és energiát emészt fel, amit nagy lendülettel és elköteleződéssel csinálok.
No meg persze ez az életmód blog, ami valódi szerelem, melyre azóta sajnos szintén jóval kevesebb idő jutott, mégis egyre inkább érzem azt, hogy végre a saját magam ura lehetek, egy szabad, független nő, miként megálmodtam azelőtt és melyhez annyi év kellett, hogy ez megvalósulhasson.
Visszatérvén az idillhez -a kis mesevilághoz, ahol ismét kapcsolatba kerülhettem a kreatív, alkotó lényemmel, aki mégsem hagy nyugodni és folyton utat keres a megvalósulásra.
Itt minden nap egy valódi ajándék, ahol a szabad a program és ránk van bízva, hogy mikor festünk, kirándulunk, vagy éppen egy kedves alkotótársnak köszönhetően vitorlázunk -melyről idén kései ébredésemnek köszönhetően, jól lemaradtam- vagy csak diskurálunk az élet nagy dolgairól.
Már-már hagyománya van horgásznapnak egy közeli tónál, amiből a fiúk az aznapi zsákmánnyal hazatérve, némi közös munkával készül el a fenséges halászlé.
A táj nedűi mellett esténként nagy sztorizások, versek, nóták, felolvasások kerülnek előtérbe, amolyan léleksimogató gyanánt.
Az elmélyülés, az elvonulás, a közös kapcsolódás és humor mellett – az egyik legnagyobb élmény volt számomra, hogy több mint húsz év után -életemben másodszorra- újra lóra ültem, és a második napon pedig már ügethettem a világ egyik legbékésebb lovával Csokival, aki -mint utóbb kiderült -nem mindig volt ily nyugodt, hiszen néhány évvel ezelőtt még a Nemzeti Vágta méltó résztvevőjeként száguldott végig a Fővároson.
Idén sem maradhatott el a tábor végére eső művész-piknik az ikonikus Kisfaludy házban, ahol egy hivatalos megnyitó és ünnepség keretében kerültek bemutatásra az alkotások, mely idén az utcaszínház fesztivállal épp egybeesett.
Lankás lejtők, napfény, méltó társaság, csevej, festészet, humor, inspiráció, nemes borok, a közeli Balaton, csodás vendéglátók, történelem, na meg a lovak..mindez egyszerre Sümegen, ahonnan mindig nehéz az elszakadás..