Mitől szép az advent időszaka?

Nem is oly rég ocsúdtunk fel a nyárból és szinte még észbe sem kaptunk, de ahogy telnek a napok, már azon kapjuk magunkat, hogy elérkezett az idei év utolsó hónapja is.

Az elmúlt hetek szeszélyesen enyhe időjárása után szinte ébresztő szerűen hullott ránk az első hó, frissen megbénítva a városi közlekedést, mintha mindez először történne meg kishazánkban. A budai hegyek lakójaként, gyermeki örömmel kiáltottunk fel reggel, amikor elsőként pillantottuk meg a tél e különös megnyilvánulását.

Ilyenkor mindig vágyakozó nosztalgiával gondolok vissza gyermekkorunk nagy havazásaira, amikor majd megvesztünk az izgalomtól, hogy elővehessük a kis szánkókat..

No persze ez most sem késő, sőt a Normafa közelsége jó lehetőség az efféle spontán ötleteknek, bár utóbb azt figyeltem meg, hogy mire észbe kapunk és elindulnánk, a hó valami különös csoda folytán rendszerint eltűnik.

No a hó már csak ilyen, ezért is arra bíztatok mindenkit, hogy ezirányú késztetését gondolkodás nélkül, igyekezzen mielőbb megvalósítani.  

Soha nem felejtem el néhány évvel ezelőtti, első gyermekem megszületése utáni ünnepi időszakban az egyik estén vágtunk neki a szánkós kalandunknak, de ezúttal egy kerek, általam csak ’almának’ nevezett, tenyérnyi lapos műanyag csúszkálóalkalmatossággal indultunk el a Normafa tetejéről.

Életem első ilyen szánkó nélküli kalandjaként meglepetésemre, a pillanat töredéke alatt hirtelen pördült meg alattam az a bizonyos ’alma’ és hatalmas sebességgel, fejjel lefelé száguldott le velem az ismeretlen mélybe.

Esélyem sem volt bármiféle kontroll gyakorlására, és a csillagos égre meredve csak arra tudtam gondolni, hogy remélhetőleg nem az egyik fa fog a pálya alján megállítani.

Végül hatalmas megkönnyebbüléssel, kb. 20 centire az egyik rettegett fától, végül egy kisebb szívszélütéssel úsztam meg a kalandot.

Hihetetlen megnyugtató érzés a sebes száguldás után, egyszer csak fejtetővel lefelé, épségben landolva megérkezni a nagy csend közepette, amikor rajtunk kívül kevés más épelméjű száguldozik az éjszaka közepén egy ilyen meredek pályán, így csak pihegve, mosolyogva néztem az eget annak tudatában, hogy újdonsült anyához nem túl méltó módon értem szánkós éjszakai kalandom végére.

Miközben csendben vártam, hogy a kétségbeesett keresésemre érkezzen utánam a társam, de kiderült, hogy látván e bravúros akciómat, ő inkább úgy döntött, hogy felhagy az ezirányú kísérletezéssel és gyalog indult utánam.

Azóta viszont úgy döntöttem, hogy maradok a jó öreg szánkónál, melynek irányításán is volna még némi tanulnivalóm, bár de ez általában úgyis a fiúk dolga..

Bár félős vagyok kissé, de bevallom, szeretem az efféle őrült kalandokat, amikor az adrenalin a magasba szökik és ilyenkor érzi igazán az ember, hogy él.

Utólag jókat kacagom ezen, de ma már -immár kétgyermekes anyaként- nem biztos, hogy újra vállalkoznék eme őrült kalandra.

Talán a felelősség az, mely szülőként az embert ilyenkor visszafogottabb és megfontoltabbá teszi, melyet az életem több területén is észrevettem már magamon.

De ha már szánkó, visszasiklanék az év eme különleges időszakához, amikor akaratlanul is elérkezik az évi számadások és az elszámolás időszaka, amikor összegezve az elmúlt évet, abból tanulván vonjuk le annak következtetéseit jobb esetben, hogy egy sikeresebb, jobb évnek vághassunk neki.

Eme szembenézés nem mindig könnyű, és az elvégzetlen, lezáratlan dolgaink sorozata sokszor nem kevés feszültséggel jár, a közelgő karácsonyi kötelező ünnepi őrületről nem is beszélve.

Mindez jól jellemzi az év vége időszakát, amikor mindenki egy kicsit megőrülve, kapkodva igyekszik  befejezni a feladatait, melyhez még az ünnepi készülődés és a családdal való kényszertalálkozások is fokozzák az ember alapvető jóhangulatát.

Meghökkentő volt számomra, amikor október második felében már karácsonyi dekorációval találkoztam némely üzlet kirakatában, mely számomra korainak mondott időzítése miatt egy kicsit elveszíti az ünnep valódi varázsát, hiszen mire elérkezik ennek valódi időszaka, már nem is tűnik fel különösebben az amúgy akár igen tetszetős dekoráció.

Persze az üzlet az üzlet, de hát mégis..

De hogy az ünnep jó oldalát is hangsúlyozzam, hiszen e cikk is ezért íródott , azért bevallom, én mindig is nagyon szerettem ezt a kissé elvarázsolt időszakot.

Amikor régi történetek és mesék elevenednek meg, és egy kicsit valahogy mindig visszatér elveszett gyermekkorunk egy-egy darabja, a mikor gyermekeinkkel az ünnepi készülődés hangulatában együtt sütjük a mézes kalácsot és dugdoshatjuk az ajándékokat, hogy az izgatott kis szemfülesek még véletlenül se bukkanhassanak rájuk, amikor mindent beleng az a finom édes sütemény, a gesztenye és a forraltbor illata, amikor már minden gyertya ég és várjuk az érkező vendégeket, miközben az apu főzi a halászlevet, míg mi az elmaradt ajándékok csomagolásába fogunk, ezek mind az együttlét meghitt örömét adják.

De legfőképp a megállás, a lassulás időszaka ez, amikor egy kicsit kilépve a mindennapok taposómalmából, átadjuk magunkat az oly hőn áhított csendnek és legfőképp egymásnak. Ilyenkor talán mindenki egy kicsit figyelmesebb és kedvesebb egymáshoz, jut idő beszélgetni, játszani és együtt nevetni..

Emlékszem, mire már mindenki elcsendesült, mennyire ámulva néztem a gyönyörű kivilágított karácsonyfánkat, ami mindig egy másik dimenzióba röpített, melyet mindig átjárt az a megmagyarázhatatlan béke, az álmodozás, a részvét és a szeretet megfoghatatlan érzése.

Mindig megfogadom, hogy elmerülvén ebben az idillben, és amennyire a mindennapok rohanása engedi, igyekszem ezt átvinni az év többi, nem kevésbé szép napjaira.

 ’Nem időpont vagy időszak a karácsony, hanem lelkiállapot.

Békességben, jóakaratúan és könyörületességben élni- ez a karácsony igazi szelleme.’ /Calvin Coolidge/

Ezt szívből kívánom mindannyiunknak!