Hová lett a gyermeki én..?

Ámbár számomra a tél az egyik kedvenc évszakom, melyben a karácsony után, egy újabb varázslatos időszakát élhetjük a friss évnek, ez pedig a farsang közeledte, mely lassan már jelzi a tavasz még oly távolinak tűnő közeledtét.

Ha csak visszatekintünk gyermekkorunk izgatott pillanataira, a farsang nagy valószínűséggel benne volt, számomra legalábbis egészen biztosan. Amikor már mindenki alig várta, hogy  képzelete szárnyra kapva, számára egészen különleges valami- vagy valaki  bőrébe bújhasson, hogy egy számára fontos szimbólum, foglalkozást vagy személyt testesítsen meg, ahogyan azt megálmodta.

Mily klassz volt, miként az életre kelt a fantázia -a szülőknek hála- megvalósulhatott és mi önfeledten adtuk át magunkat a varázslatnak, ahol az álmok bátran megvalósulhattak, mert hittük, hogy minden amit elképzelünk, megtörténhet.

Hát ez az az élmény, amit a felnőttség léte oly gyorsan képes eloszlatni, mintha mindezt valami kész tényként elfogadni kényszerülnénk, mert ez így szokás, aztán egyszer csak azon kapja magát az ember, hogy maga is beállt a tornasorba és az évek sodrásában oly távol került önmagától, az álmaitól.

Hová lett a gyermeki én?

A láthatatlan társadalmi szokások- elvárások, neveltetés, a szűkebb-tágabb környezet, minden azt sugallja, hogy már kora gyerekkortól bele kell simulnunk a készen elénk tárt rendszerbe, és jaj annak, aki kilógna a sorból, hiszen az felér egy főbűnnel.

Nem csoda hát, hogy ennyi szorongó, megfelelési kényszerrel küzdő, lelkileg megnyomorított ember jár-kel a világban, sokszor egész egyszerűen csak azért, mert -úgy érzik hogy-  nem élhetik meg azt, amire a lelkük igazán vágyik, azt akivé válni szeretnének, és minél távolabb kerülnek tőle, annál több a szenvedés, miközben a pszichiátriai ipar újabbnál újabb nevekkel illet egy-egy rendellenességet és a terapeuták és egyéb lélekbúvárok -akik persze sok esetben igen hasznosnak bizonyulnak -hülyére keresik magukat.

Hosszan és mélyen lehetne e mindig is létező jelenség- témát boncolgatni, de néha elég csak a lehető legegyszerűbben megközelíteni a dolgot, és visszaemlékezni rég elfeledett gyermeki énünkre, hiszen az valahol mélyen, örök részünk maradt.

Miért is kéne a folyamatos rohanásban, komolynak tettetett álarcokon át, feszülten és frusztráltan lavírozni napi teendőink közepette?

Ki írja elő, hogy milyennek kéne lennünk, hogy is kéne viselkedni, reagálni és a többi?

Természetesen szükség van a keretek– és a szabályokra az életben, hiszen épp ezek adják meg a szükséges rendet és stabilitást, de azon belül – akár néha kívül is- feszegethetjük a határokat, hogy ez számunkra mit jelent, hol a komfortos, hiszen a legvégén úgyis csak az a lényeg, hogy e röpke földi létünk alatt, valahogy mégiscsak jól érezzük magunkat emberi mivoltunkban, mely elvégre is a kiteljesedésről kéne, hogy szóljon.

Elfelejtettünk élni, gyermekként örülni a legapróbb dolgoknak és ünnepelni az élet -egyébként oly természetesnek vett- csodáját.

Amikor már túlbonyolítottunk mindent és magunkra vettük a világ és mindenki terhét is egyszerre, sokszor elég csak megállni, magunkba tekinteni, majd egy régi kabátként levetni mindazt ami felesleges, majd a szívünkre hallgatva meghallani a belső hangot, a lelkünk legmélyebb dallamát.

Eleinte már csak az is elég, ha merünk újra önfeledten és könnyedén játszani – szinte mindenhol és mindenkivel- kezdjük hát el és még magunkat is meglepve, újra többet nevetni és tessék hát minél több kellemes élményt, emléket gyűjteni.

Nos ehhez, mostanság kellő apropó lehet a farsang idején, akár egy  baráti összejövetellel például beöltözőset játszani, valami ígéretesnek tűnő farsangi mulatságot szervezni, kár lenne kihagyni az élet eme elénk táruló ajándékait.

Farsangoljunk hát, itt az ideje!

Illyés Gyula Farsang: https://epa.oszk.hu/00000/00022/00570/17778.htm