Jelenleg megtekinti Miért jó néha veszíteni..?

Miért jó néha veszíteni..?

Manapság már számtalanszor találkozunk a lelki egészség és a ‘veszíteni tudás‘ fogalmával, mégis úgy gondolom, hogy mindez még mindig nem igazán kap kellő figyelmet kultúránkban és emberek élik úgy a mindennapjaikat, hogy sokszor fogalmuk sincs arról, hogy valójában mi lehet a fő gondjuk, fájdalmuk vagy betegségük elsődleges kiváltó oka.

Tudván, hogy az ember egy bonyolult lény, így e rendkívül összetett és érzékeny fogalom, épp e rejtélyes mivolta miatt tűnik sokszor oly megközelíthetetlenül félelmetesnek, mellyel talán jobb is volna nem foglalkozni.

Mintha egy ösztönös védekező mechanizmus indulna be bennünk, ha az emberi psziché és érzelmek szövevényes világába kell bepillantanunk, vagy megértenünk bizonyos kellemetlen érzetek belső mély okát és lényegét.

Idealizált világképünkkel sokszor ellentétes a negatív töltésű tartalom, legyen szó akár egy elvesztett csatáról, kudarcokról, negatív példákról, mellyel már nem tudunk azonosulni, ezért talán mintha tudomást sem vennénk ezekről.

Mintha belénk lenne kódolva a győztes és kizárólag pozitív kimenetű végeredménnyel való azonosulás, a másik lehetséges verziótól inkább rettegünk, mintsem szembesülnénk vele és elfogadnánk.

Érdekes példa, mely például a focidrukkerek esetében is oly jellemző, hogy egy győztes meccs esetében azonnal élnek a ’Nyertünk!’ azonosuló felkiáltásával, míg ennél ritkábban használatos a ’Vesztettünk’ kifejezés, így legtöbb esetben a ’Vesztettek.’ mondata a leggyakoribb.

Belénk nevelt közhely a versenyszellem által ránk nehezedő nyomás, annak szorító elvárása, hogy minden körülmények között csak nyertes pozícióba kerülhetünk és ezáltal tagadjuk az esetleges veszteség és a felmerülő hibázás tényét.

Ilyenkor mintha elfelejtenénk emberek lenni és a társadalmi elvárások súlyára reagáló megfelelési kényszerünkkel mindig és minden körülmények között a legjobb énünket mutatjuk, ahol néha még mi magunk is elhisszük, hogy csak tökéletesek és sérthetetlenek lehetünk.

Ezáltal a generációk útján, egymásnak adott gátakkal feledkezünk meg az ember egyik legfőbb tulajdonságáról.

Mindarról, hogy minden szellemi ereje és képessége ellenére is egy tökéletlenségében rendkívül sebezhető, törékeny lények volnánk, aki épp ennek a kettősségétől oly elfogadható és szerethető és aki nem utolsósorban, ettől oly emberi.

Bármennyire is igyekszünk elkerülni, számtalanszor hibázunk életünk során, ha csak nem a passzív, való élettől való teljes eltávolodást választjuk, melyet megbénít a félelem.

Ha csak az igazán nagyok nagy bukás-sikersztorijait hallgatjuk, figyelemfelkeltő, hogy hány bukás és kudarc előzte meg az igazi áttörést, mellyel végül győzelmet arattak.

Egy dolog biztos, hogy minden bénító félelmük és a külvilág bírálata ellenére is mertek lépni és cselekedni, a céljaik és az álmaik felé vezető úton.

Egy ilyen nagyléptékű sikersztori egyik általam kedvelt főszereplője, Dean Graziosi szerint mindez nem azt jelenti, hogy nem félt és állítja azt, hogy a környezete sokszor hitte őrültnek, de a fő célja, annak csalogató képe és az abban való hite sokkal erősebb volt annál, mintsem a külvilág véleményétől és a hibázástól való félelem megbénította volna.

Ugyanez az úriember vallja, hogy meg kell tanulnunk megengedni magunknak a hibázás és annak későbbi korrigálásának lehetőségét ahhoz, hogy megértsük kik vagyunk és merre tartunk.

Hiszen a cselekvőképes, tettre kész, aktív élet velejárója az emberi hibázás, mindaddig, míg egyre tanulékonyabbak és tapasztaltabbak nem leszünk az élet nevű játék, kihívásokkal teli iskolájában.

Képmutató világunkban rájöhetünk, hogy a sértetlenség álarca mögött, immár épp a valódi, a gyengeségeinket elfogadó emberi lényünk az, mely a valódi értékünket adja, és ezzel együtt, a lelkünk legmélyének hívó szavát felvállalni tudó ember az, aki a neki szánt skatulyából ha kell kitörve is, de élni meri azt, akinek született.

Ehhez kell a bátorság, mely abból indul, hogy nem ijedek meg attól, ha a negatív történések hatására rossz érzésekkel kell megküzdenem, elfogadom a törékeny emberi mivoltomból fakadó félelmetes érzéseimet, míg azon nem kapom magam, hogy a tettrekészség aktivitásában, mindezek maguktól teljesen elillannak.

Mindahhoz, hogy 70-80 évesen ne azon kelljen majd keseregnünk, hogy mi az, a mit nem tettünk meg, ez az egyetlen út..

https://napimuzsa.hu/eletmod/az-erzelmi-ellenallo-kepesseg-3-fo-ismerve/

Vélemény, hozzászólás?